44. Fejezet: A maszk

Logan eltolta magától Tylert, miközben arcán a zaklatottság, düh és értetlenség különös egyvelege játszott. Teljesen összezavarodott és undorodott attól, hogy a fiú ajkai hozzá értek. Úgy érezte, mintha megcsalta volna Dylant, pedig tudta, hogy az egész akaratán kívül történt.

Tyler könnyes szemekkel, kábán nézett vissza rá és magatehetetlenül dűlöngélt egyhelyben ácsorogva.

- Mi a szar volt ez?! - csattant fel Logan ingerülten.

- Nem egyértelmű? Szeretlek! Mindig is téged szerettelek... Én írtam neked az üzeneteket. Azért adtam vissza a naplódat, mert sosem tudtam volna odaadni anyukádnak. Nem bírtam volna ki, ha elküld téged. Én csak azt akartam, hogy szakíts Dylannel! - magyarázta csalódottan a fiú mélyen Logan szemeibe nézve. Az meglepetten, de még mindig értetlenül nézett vissza rá.

- De te Dylannel jártál... ennek az egésznek semmi értelme! - tárta szét karjait.

- Azért jöttem össze vele, mert láttam, hogyan néz rád... te nem akartad észrevenni, de én tudtam, hogy odáig van érted, mert én is odáig vagyok! Rólad viszont eleinte még nem tudtam, hogy vonzódsz-e a pasikhoz. Emlékszel, amikor Dylanéknél beszélgettünk kettesben és mondtam, hogy milyen szerencsés Dylan, amiért olyan heteró barátja van, aki nem fél közel kerülni hozzá? Csak kiakartam deríteni, hogy kihez vonzódsz. Úgy döntöttem, elcsábítom Dylant, mert ha belém szeret, végre leszáll rólad... de nem sikerült. Kétségbeesésemben megvertelek, amit azóta is teljes szívemből bánok.

- Bánhatod is! - vetette oda hullámzó mellkassal Logan. Az új információktól hirtelen mindent másképp látott és a dolgok új megvilágításba kerültek. Még mindig nem akart hinni a fülének, de Tyler szavai után rá kellett ébrednie, hogy az egész nem is olyan légbőlkapott esztelenség, amilyennek elsőre tűnt. Így már értette, a fiú miért bánt olyan szörnyen Dylannel. Sosem tudott rájönni, hogyan viselkedhet úgy vele, ahogy, ha állítólag szereti őt. Most már tudta, hogy Tyler féltékeny volt rá, ezért bántotta őt. Természetesen ez semmit sem enyhített a Dylannel szembeni tettein.

- Gyűlölöm, amiért az övé vagy és nem az enyém! - mondta feldúltan, mire Logan szemében düh villant.

- Az övé is leszek, mindig! Felejts el!

- Ne mondj ilyet! - torzult sírásba Tyler arca. - Azóta akarlak, mióta megvettem a kocsidat! A kesztyűtartóban hagytad a személyidet és már akkor megtetszettél, amikor megláttam rajta a képed. A neved alapján rád kerestem a neten és az összes képed végignéztem a közösségi oldalaidon... Annyira beléd estem, hogy mikor megtudtam, hogy melyik suliba jársz, átiratkoztam. Mindenképp meg kellett, hogy ismerjelek! De te mindig csak Dylannel foglalkoztál!

Logan döbbenten hallgatta a fiú szavait. Képtelen volt felfogni, hogy ez a valóság.

- Nem... te megszállott vagy... Mégis mit képzelsz magadról?! Ha valaki tetszik, akkor bántani kell azt, akit szeret és zsarolni kell mindkettőjüket? Mit vársz?! Hogy azok után, ami történt az utóbbi hetekben, csak úgy a nyakadba vetem magam? Még egyszer ne csókolj meg az akaratomon kívül és ne is szólj hozzám! - azzal berontott az ajtón és becsapta maga után, mielőtt a letört, könnyes arccal álldogáló Tyler akár utána szólhatott volna.

Kedd reggel Dylan még mindig bosszús volt, amikor Logannel az oldalán átlépte az iskola ajtaját. Sietve lépkedett és ingerülten motyogott az orra alatt, miközben a folyosón haladtak. Logan még előző este beszámolt neki a Tylerrel történtekről és azóta sem volt képes megemészteni a hallottakat. Nehezen sikerült lenyelnie, hogy a fiú megcsókolta az ő barátját és hogy mindvégig belé volt szerelmes. Féltékeny volt és akárhányszor akaratlanul megjelent lelki szemei előtt a kép, amin Tyler ajkait Logan szájára tapasztja, óhatatlanul is ökölbe szorult a keze. Legszívesebben képen törölte volna a fiút, de eldöntötte, a legjobb az lesz, ha mindketten megpróbálják levegőnek nézni őt.  Nem fogja hagyni, hogy még az eddiginél is több bosszúságot és fájdalmat okozzon nekik Tyler. Talán ha úgy tesznek, mintha nem létezne, végre leszáll róluk. Az erre való esély aprónak tűnt, de egy próbát mindenképp megért.

Logan azt hitte, barátja rá is haragszik és Dylan nem győzte nyugtatni őt, hogy semmi oka az aggodalomra. Egyedül Tyler volt az, akire haragudott, de rá nagyon.

Iggy, Charli és Ariana már a tanári asztal tetején táncolt egy sulirádióból felcsendülő Beyoncé dalra, a padjában ülő Kat pedig bosszankodva pislogott feléjük. Minden vágya az volt, hogy helyettük ő állhasson a figyelem középpontjában, imádók gyűrűjében.

Emma az ablaknál állt és úgy tett, mintha az utcát fürkészné, de közben az önfeledten együtt nevetgélő Miley-Zayn párost figyelte a szeme sarkából. Üresnek érezte magát, mint ősszel a leveleitől búcsúzó fa. Mint egy ajándék táska, amiből kilopták a meglepetést. Odaadta mindenét, és most semmije sem maradt. Tudta, hogy ha már ártatlanságát nem is, de az önbecsülését még vissza szerezheti. Legalábbis muszáj megpróbálnia. Képtelen volt tovább elviselni az értéktelenség érzését mellkasában. Erőt vett magán és remegő térdekkel az épp helyére igyekvő Iggyhez lépett.

- Szia!

A lány úgy tett, mintha nem hallaná a köszönést, ezért Emma újra próbálkozott. Iggy lemondóan sóhajtott és megfordult.

- Szóltál?

- Igen. Beszélhetnénk? Fontos lenne.

- Nem hiszem, hogy tudsz olyat mondani, ami számomra jelentőséggel bírna - vetette hátra haját a szőkeség, mire Emma megmakacsolta magát.

- Kérlek! Legalább hallgass meg!

Iggy végül unottan bólintott, mert kíváncsisága felülkerekedett gőgösségén.

- Rendben, harminc másodpercet kapsz!

Emma nagy levegőt vett és egy szuszra elhadarta mondandóját.

- Segíts, hogy jól nézzek ki! Legalább egyetlen napra... olyan csillogó akarok lenni, amilyen te vagy!

- Drágám, olyan sosem leszel - nevetett Iggy. - Miért segítenék neked?!

- Hogy megbosszulhassam Zaynt! Kihasznált, aztán eldobott... azt akarom, hogy akarjon engem és én lehessek az, aki végre nemet mond!

- Rendben, de ne számíts csodákra.

Emma tágra nyílt szemekkel meredt a lányra. Legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy az igent mond majd neki, ráadásul ilyen könnyedén.

- Komolyan? De miért? Az előbb még meghallgatni sem akartál - csodálkozott.

- Nyugi, nem miattad. Zayn számtalan alkalommal megalázta a testvérem. Ha segíthetek, hogy csak egy kicsit is visszakapjon belőle, megteszem. Majd üzenek, mikor érek rá.

- Köszönöm! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Imádlak! - hálálkodott Emma ujjongva, mire Iggy ajkait rúzsozva felé fordult.

- Akkor menj, és hozz nekem a büféből egy szénsavmentes ásványvizet! Kiszáradok.

Shawn a mosdó felé igyekezett, miközben azon töprengett, vajon mikor találkozik majd Dylanékkel. Nem mert bemenni hozzájuk a termükbe, mert attól félt, Nick és Austin ismét elkezdik szivatni, amint meglátják.

A velük való találkozást azonban így sem sikerült elkerülnie. Mielőtt elérhette volna a mosdó ajtaját, szemben találta magát a két fiúval. Nick dühösnek tűnt, valószínűleg azért, mert őt hibáztatta Miley és Kristen előző napi megnyilvánulásáért.

- Végre itt vagy, te kis buzi...

Shawn sietve sarkon fordult és visszaindult a termébe, de a két fiú árnyékként követte őt. Épp, hogy belépett az ajtón, érezte, hogy valami a tarkójának ütközik és a nyakán át befolyik a pólója alá. A hajához nyúlt, aztán megfordult. Nick és Austin egyszerre emeltek a magasba egy-egy tojást, majd felé dobták őket. Az egyik Shawn mellkasának, a másik pedig az arcának ütközött. Hallotta, hogy a körülöttük lévők harsogva felnevetnek, de nem nézett a kárörvendő arcokra. Fogalma sem volt, mit tegyen. A két fiú elállta a kijáratot, abban pedig biztos volt, hogy osztálytársai megakadályoznák a menekülésben. Így is lett. Amikor megindult a padsorok között, hogy elkerülje a felé repülő újabb tojásokat, egyik diáktársa kicsúsztatta lábát, hogy elgáncsolja őt. Előrebukott, de ezúttal sikerült megkapaszkodnia két pad szélében, így nem esett el. Egy lépést sem volt ideje megtenni; még meg sem mozdult, amikor éles fájdalom hasított a derekába és a Nick által rámért rúgástól térdre rogyott a padlón. Érezte, ahogy a fiú a háta mögött állva a fejére csap egy tojást. Nedvesség szivárgott hajtincsei közé és folyt le a homlokán. Újabb és újabb tojást tört össze a fején, a hátán, a nyakán és az arcán is, miközben néhány osztálytársa csatlakozott támadóihoz és dobálni kezdték őt. Nick nem sajnálta senkitől a karján lógó táskába rejtett muníciót, így néhány másodpercen belül Shawnt már mindenütt tojás borította. Kézfejével megtörölte a szemét, hogy lásson valamit, de minden elhomályosodott körülötte. Osztálytársai nevetése viszont egyre hangosabbnak tűnt.

- Ti meg mit csináltok?! - szólt egy éles férfi hang a távolból.

Egy pillanatra azt hitte, Dylan az, de a hang mélyebb és erősebb volt a fiúénál. A dobálás abba maradt, a jelenlévők pedig elcsendesedtek.

Érezte, hogy erős kezek nyúlnak karja alá és segítik talpra őt.

Megfordult és Pierre-rel, a francia tanárral találta szemben magát. Arcáról még mindig nyúlós, megolvadt maszkként folytak végig a tojás-zápor maradványai. Az összes ruhája mocskos volt, pedig reggel még örült, hogy szekrényében talált egy utolsó vállaható öltözéket, amit a mai napon viselhet.

Megalázva érezte magát, ismét. Már meg sem tudta volna számolni, hányszor kívánta az utóbbi két évben azt, hogy végre nyelje el a föld. Vagy csak váljon láthatatlanná, hogy senki se piszkálhassa.

- Menjetek az igazgatóiba, most! - nézett Pierre a Nick-Austin párosra, akik a többiekkel ellentétben még mindig a kezükben tartottak egy-egy tojást. Még mindig orruk alatt vigyorogva sarkon fordultak és az ajtó felé indultak, de Pierre fenyegető hangnemben utánuk szólt.

- Mindjárt megyek én is, úgyhogy az iroda előtt találkozunk.

A férfi karjánál fogva kikísérte a némán reszkető Shawnt a teremből és a mosdó felé vezette.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva, majd megcsóválta a fejét. - Buta kérdés volt... ne haragudj.

Shawn azonban nem felelt. Egyetlen szót sem sikerült kipréselnie magából, még a férfi arcára sem nézett fel. Hagyta, hogy az bekísérje őt a mosdó ajtaján. Hallotta, hogy a csapból megered a víz, majd érezte arcán Pierre tenyerét.

- Így már jobb - mondta az, majd száraz törlőkendőt nyújtott át a fiúnak. Shawn megtörölte az arcát és lassan a tükörképére emelte tekintetét. A haját és ruháját sárga trutymó borította, barna szemei könnyektől csillogtak. Jelenleg semmi másra nem vágyott, csak hogy végre eltűnhessen az iskola épületéből, mielőtt mégtöbben meglátnák őt ilyen állapotban.

- Haza akarok menni... - bökte ki végül csendesen, az üres mosdókagylót bámulva.

- Nyugodtan menj haza, szólok az igazgatónak, hogy elengedtelek. Ne aggódj! Mivel jöttél iskolába?

- Busszal.

- Van valaki, aki érted tudna jönni?

- Nincs.

- És váltóruhád van itt? Így mégsem szállhatsz fel a buszra - mondta aggódva Pierre, mire a fiú a fejét csóválta.

Ekkor lépett be a mosdó ajtaján Logan oldalán Dylan. Mikor megpillantották a tanárral szemben ácsorgó Shawnt, mindketten elszörnyedtek.

- Mi történt?!

- Nick és Austin. - Pierre-nek elég volt ennyit mondania, a két fiú pedig máris mindent értett. - Tudna valamelyikőtök tiszta ruhát adni neki? Nekem rohannom kell az igazgatóiba, aztán órára.

- Persze, megyek és ide is hozom - bólintott Dylan és kifordult az ajtón.

Mielőtt Pierre követte volna, Shawn vállára tette a kezét.

- Ne aggódj, nem hagyom, hogy ezt is csak úgy megússzák. Minden nap látom, hogyan bánnak a többiekkel. Elég volt.

Logan együttérzéssel nézett Shawnra, mikor kettesben maradtak. Szerett volna mondani valami bíztatót; valamit, amitől a fiú jobban érezné magát, de semmi ilyen nem jutott az eszébe.

- Rohadjanak meg... - mondta végül sötéten, amikor belépett az ajtón Tyler.

Logan láttán megtorpant, de az szemét forgatva azonnal elfordult tőle és úgy tett, mintha ott sem lenne. Tyler tekintete ezután Shawnra vándorolt és akaratlanul is elnevette magát.

- Mi olyan vicces?! - csattant fel felé fordulva, ingerülten Logan.

- Semmi, bocsi.

Tyler sietve tovább haladt a piszoárok felé, mielőtt még jobban magára haragította volna a fiút.

Logan visszafordult Shawnhoz, de az magába roskadva a padlót fixírozta.

- Úgy sajnálom...

Testnevelés előtt az osztály a szabadtéri futópálya szélénél várakozott az edzőre, miközben Ed félénken Ariana felé pillantgatott. A lány egy tükröt tartott a kezében és abban nézegette magát. Lófarokba fogott haját igazgatta és észre sem vette, hogy Ed őt bámulja.

A fiú nagy levegőt vett és összeszedte minden bátorságát.

Most vagy soha, gondolta. Attól tartott, ha tovább vár, valaki más lecsap Arianára, mielőtt ő tehetné meg.

Mikor a lány elé ért, megköszörülte torkát és az izgatottságtól elcsukló hangon megszólította őt.

- Szia!

Ariana annyira belemerült saját tükörképe csodálásába, hogy csak második alkalomra hallotta meg a köszönést. Lassan leeresztette a tükröt és érdeklődve Ed felé fordult.

- Szia, szeretnél lefotózni?

- Igazából... azt szerettem volna kérdezni, hogy... - a fiú mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. - Nincs kedved eljönni velem valahová, valamikor... amikor ráérsz?

- Valahová? Az hol van pontosan? - tűnődött Ariana.

- Bárhová mehetünk, ahová szeretnéd. Moziba, sétálni, meginni valamit...

- Elmehetnénk az állatkertbe, hogy tanulmányozhassam a vadállatok péniszét!

Ed meghökkenve meredt a lányra, de végül úgy tett, mintha a kijelentése teljesen hétköznapi lett volna. Mindegy volt, hová mennek, amíg együtt lehet a lánnyal.

- Persze - mondta időközben pirossá vált arccal.

Ariana szemei izgatottan felcsillantak. Fülig érő szájjal mosolygott, a látványtól pedig mintha zselévé olvadtak volna Ed belső szervei.

- Rendben, akkor benne vagyok! Iggyék sosem akarnak eljönni velem! Most viszont mennem kell eljátszani a tanár előtt, hogy megjött a mensim. Nincs kedvem futni - azzal Ariana levegőben táncoló hajtincsekkel sarkon fordult és hasára tapasztott kézzel megindult az edző felé.

Ed úgy nézett utána, mintha az egyetlen csillag lenne egy éjsötét égbolton. Fénye mindent aranysárgára festett a hűvös őszi napon, a fiú pedig úgy érezte, mintha rózsaszín ködben lebegne. Ha nincs gravitáció, attól sem kell tartania, hogy lezuhanhat. Nincs vesztenivalója, ezt ismételgette magában újra és újra, miközben a salakpálya szélénél ácsorgó lányt csodálta.

Iggy és Charli összefogott hajjal, márkás sportszettben kocogott egymás mellett, amikor valaki beleütközött Iggybe.

A lány felháborodva oldalra fordult és a kajánul mosolygó Katen állapodott meg a tekintete.

- Ringyó! Mégis mit képzelsz magadról?! - háborgott, miközben Charli Kat másik oldalán termett, hogy kigáncsolja őt. A lány megbotlott és egy fájdalmas sikoly kíséretében hasra vágódott a salakon.

Iggy lehajolt hozzá és belemarkolt kontyba tekert hajába.

- Még egyszer hozzám ne merj érni, te szuka!

Vércseppek hullottak a nedves csempére. Puha, halk hang kíséretében értek földet a néma csendben; mint egy groteszk aláfestő zene egy szomorú jelenethez. Shawn hátrahajtott fejjel feküdt a vízzel teli kádban, behunyt szemekkel, mint egy békésen álomországban járó gyermek. Vérző sebtől éktelenkedő csuklóját a kád szélén pihentette, a földön egy vörösre színeződött borotvapenge hevert kegyvesztetten.

Tudta, hogy amit tesz, az helytelen, de annyira kétségbeesett, hogy nem látott más kiutat. Ha képtelen maga mögött hagyni a belső fájdalmat, legalább meg kellett próbálnia fizikaival elnyomni azt. Nem akart véget vetni az életének, csupán annyira vágta meg magát, hogy eléggé fájjon ahhoz, hogy ne tudjon semmi másra gondolni. Örült, hogy hazaérve anyját sem találta otthon, így zavartalanul elmerülhetett a szenvedés mély, reménytelenséggel teli mocsarában. Nem látott kiutat. Nem volt semmi sem, ami igazán boldoggá tette. Pedig csupán egyetlen reménysugárra volt szüksége, ami képes áttörni a sötétségen. Egyetlen felé nyújtott kézre, ami visszahúzza őt a szikla pereméről, amin egy lábon egyensúlyozva állt. Örült, hogy egyre több időt töltött Iggyvel és Dylanékkel, de még mindig egyedül érezte magát. Soha nem tapasztalta még, hogy bárki is igazán szeretné. Hogy bárkinek is annyira fontos lenne, mint amennyire szerette volna.

Behunyt szemein keresztül fakón felsejlő, gonoszul nevető arcok látott, melyek mind az ő megalázottságán szórakoztak. Egyetlen egy sem volt közöttük, akinek színesre festette volna ábrázatát az együttérzés. Hát valóban ilyen világban élünk? Ha valaki a földön hever, ahelyett, hogy felsegítenénk, belerúgunk még egyet? Miért lelnek örömet az emberek a másik szenvedésében? Miért nem élhet mindenki békésen, anélkül, hogy egymást bántanánk? Hiszen csak egyetlen életünk van. Csak egyetlen egyszer vagyunk középiskolások. Annak az egy alkalomnak pedig különlegesnek kellene lennie; olyannak, amire tíz, vagy húsz év elteltével is boldogan emlékszünk vissza. Mégis vannak, akik inkább feledni próbálják ezeket az éveket, mert csupán a kegyetlenség, a megalázottság és a fájdalom marad belőlük. Egy újabb teher, amit aztán hátunkra vetve magunkkal cipelhetünk a jövő rögös ösvényén.

Logan és Dylan kézenfogva fordultak be az iskola folyosójának sarkán, amikor szembetalálták magukat Ritával. A lány szeme bosszúsan megvillant, amikor megpillantotta az egymásba fonódó kezeket.

- Valami problémád van? - nézett rá sötéten Dylan, miközben felvonta szemöldökét.

- Csupán az, hogy hánynom kell tőled! Buzit csináltál Loganből is! Pedig neki velem kellene lennie... Nem tudom, mit eszik rajtad - Rita fitymáló tekintettel végig pásztázta Dylant, mielőtt folytatta. - Semmi különleges nincs benned. Ha már pasival akar lenni, legalább olyat választana, aki jól néz ki... Valamivel elérted, hogy téged akarjon, de ne aggódj, ki fogom deríteni, hogy mivel!

- Befejezted? - nézett rá unottan Logan.

- Nem!

- Én viszont igen, úgyhogy szia. És ha tudni akarod, senki sem tett buzivá, ez nem így működik. Dylannél jobbat pedig sosem láttam még.

Logan barátját magával húzva megkerülte Ritát és eloldalazott mellette, de még egy utolsó mondatra visszafordult a lányhoz.

- Ja, és ha most egy lánnyal lennék, akkor sem te lennél az.

Rita ökölbeszorított kézzel sarkon fordult és ingerülten dobálva haját elindult a lépcső felé.

Közben a fiúk beléptek a terembe és helyet foglaltak egymás mellett. Dylan csendesen lapozgatta történelem könyvét, mire Logan aggódva felé fordult.

- Mi a baj?

- Semmi.

- Ugyan már, ismerlek! Rita miatt van rossz kedved?

Dylan néhány másodpercig úgy tett, mint aki nagyon belemerül egy polgárháborúról szóló bekezdésbe, de végül becsukta a könyvet és barátjához fordult.

- Lehet, hogy nem is vonzódsz a fiúkhoz, csak annyira szeretsz, hogy azt hiszed, igen. Talán nem is kívánsz engem...

- Te hülye vagy?! - csattant fel Logan kissé hangosabban a kelleténél. Néhányan feléjük fordultak, úgyhogy lehalkította hangját, mielőtt folytatta. - Szerinted felvállaltam volna ezt az egészet az egész suli előtt, ha nem gondolnám komolyan? Ha csak barátként szeretnélek, nem járnék veled... hogy juthat egyáltalán eszedbe ilyesmi?!

Dylan elbizonytalanodva és láthatólag megkönnyebbülve nézett vissza rá. Azonban még mindig nem tűnt teljesen nyugodtnak.

- Csak mert Ritának igaza van. Én nem vagyok jó pasi. Miért pont én kellek neked? Engem mindenki csak piszkál, nem vagyok se helyes, se izmos. Semmi jó nincs bennem.

Logan dühös pillantással jutalmazta a hallottakat, aztán megfogta Dylan kezét és finoman megszorította. A fiú nagy, barna szemei láttán tekintete azonnal ellágyult.

- Nálad jobb pasit soha nem láttam. Annyira szép vagy! A nagy szemeid, a kis gödröcskék az arcodon, amikor nevetsz... A szád, a hajad. Mindened. Mintha nekem találtak volna ki. Sosem éreztem még ilyet korábban - mondta komoly hangon, őszintén. - És... kívánlak. Iszonyatosan. Ne hidd azt, hogy nem. Ne is gondolj ilyen butaságokra!

Dylan vörössé vált arccal elmosolyodott és közelebb hajolt Loganhez, hogy nyomjon egy apró csókot az ajkaira. - Szeretlek!

Miley épp beoltotta cigijét a női mosdóban és elindult Selena után, amikor az ajtóban neki ütközött Emmának.

- Figyelj már a lábad elé! - csattant fel türelmetlenül.

Emma szó nélkül hagyta a lány méltatlankodását, de végül vissza fordult.

- Zayn egyszerre dugott mindkettőnkkel, úgyhogy ne hidd azt, hogy bármit is érez irántad. Ő mindenkivel csak játszik!

Miley megtorpant és szemét forgatva Emmára meredt.

- Na nem mondod, Sherlock! Ismerem Zaynt, sokkal jobban, mint te - mondta, mielőtt kifordult a mosdóból.

Egyikük sem hallotta, hogy az egyik fülkében Nina a wécécsésze fölé hajolva vissza öklendezi reggelijét.

Iggy elfordította arcát az egyik ablak előtt jókedvűen beszélgető Demi-Justin párosról és a mellette ülő Charlihoz fordult.

- Nem láttad ma Shawnt?

A lány a fejét csóválta, aztán közelebb hajolt barátnőjéhez, hogy pletykálkodhasson.

- Viszont hallottam a mosdóba menet a folyosón, hogy néhányan róla beszéltek és egy videót néztek a telefonukon. Odahajoltam, hogy én is lássam. Shawnt megdobálták tojással és ha minden igaz, hazament. Ha jól tudom, Nick és Austin kezdte az egészet. De végre lebuktak és az igazgatóiba küldték őket! Remélem lesz valamilyen következménye.

Iggy dühösen meredt maga elé. Meglepődött, mennyire elszomorodott attól, amit hallott. Sajnálta Shawnt és igazságtalannak tartotta, ahogy a többiek vele bántak. Egyre jobban gyűlölte Nicket és továbbra is forralta bosszúját a fiú ellen.

- Iskola után áthívom hozzánk, remélem jól van.

- Olyan cuki, nem? Egész nap szorongatnám, mint egy plüsst - mosolyodott el Charli. - Viszont csodálkozom, hogy ilyen kedves vagy vele és mindig nálatok lóg. Rajtunk és Loganen kívül még senki nem lógott nálatok.

Iggy hátravetette haját a válla fölött és belekortyolt ásványvizébe, mielőtt válaszolt.

- Ne csodálkozz. Shawn ugyanazon megy keresztül, amin Dylan. És láttam, mennyire megviseli a testvéremet ez az egész. Egyébként is kedvelem, mert vele mindig meg tudom beszélni a problémáimat.

- Miért, velem nem tudod?! - méltatlankodott csalódottan Charli.

- Dehogynem, de van, amit könnyebb egy külsőssel megbeszélned, mint a legjobb barátnőiddel. Te talán sosem éreztél még így?

- De, igen. Igazad van - látta be a lány a padlót bámulva. - Vannak dolgok, amiket nehéz elmondani a barátnőknek.

Iggy gyanakodva nézett rá. Biztos volt benne, hogy Charli titkol előle valamit. Csak azt nem tudta, mi lehet az.

Épp szóvá akarta tenni, amikor megjelent az ajtóban a történelem tanár és kezdetét vette a tanóra.

Utolsó óra után Emma épp az iskola folyosóján lépkedett, amikor mellé szegődött a vigyorgó Zayn. A lány próbálta gyorsabban szedni lábait és úgy tett, mintha észre sem venné őt. A fiú azonban nem zavartatta magát.

- Nincs kedved átjönni hozzánk egy kicsit? Olyan kanos vagyok.

Emma összeszedte minden erejét, miközben megtorpant. Zayn lefékezett mellette, ő pedig az arcába fúrta dühösen villogó tekintetét.

- Akkor használd a kezed, mert én nem érek rá!

- Mi dolgod van? - vonta fel a szemöldökét kételkedve a fiú. - Na, ne kéresd már magad! Tudom, hogy minden gondolatod körülöttem forog.

- Randim van! - hazudta Emma szemrebbenés nélkül. - Hívd át Kristent vagy Selenát, esetleg Mileyt. Ők biztosan igent mondanak majd.

Azzal a lány szinte rohanva lebaktatott a lépcsőn és maga mögött hagyta Zaynt. A fiú azt már nem láthatta, hogy szemeiből könnyek csordulnak ki, miközben táskáját szorongatva kiront a bejárati ajtón.

Emma úgy rohant a buszmegálló felé, mintha az élete múlna rajta. Rettegett attól, hogy még a végén felhagy az ellenállással és vissza siet a fiúhoz, pedig tudta jól, hogy az egyenlő lenne az utolsó cseppnyi önbecsülésének feláldozásával. Többé nem engedheti, hogy vágyai és érzései átvegyék az irányítást elméje felett. A kapcsolatok nem mindig kapnak tündérmesébe illő befejezést, köztük pedig be kellett látnia, hogy valójában a testiségen kívül nem is volt soha semmilyen kapcsolat. Ő a szívét akarta adni, de Zaynnek nem kellett más, csak a teste. Nem értette, hogy mindezek után miért szereti még mindig a fiút; hogy miért akarja újra és újra csókolni és megérinteni őt. Hiszen az csak kihasználta, kiszipolyozott belőle minden örömöt és tartást, ő pedig még segített is ebben. Azt hitte, ha Zayn elé veti magát, a fiú majd belé szeret, vagy legalább érdekelni fogja őt, de utólag már butaságnak tartotta az egészet. Immár tudta, hogy Zayn nem a herceg fehér lovon, hanem csak egy seggfej a sok közül.

Demi és Justin egy külvárosi park füvén feküdt egymás mellett és némán fürkészték a másik arcát. Fejük fölött viharfelhők gyülekeztek; szürkeségükkel konokul eltakarva előlük a babakék égboltot. Ott és abban a pillanatban az sem érdekelte őket, ha bőrig áznak. Miközben egymást nézték, megszűnt körülöttük az idő és tér. Csak ők voltak ketten, különös, könnyed és puha felhőkön lebegve. Demi nem gondolt sem a múltra, sem a jövőre. Hagyta, hadd repítsék magasra a jelen szárnyai, hiszen soha semmi nem volt még szebb a mostnál.

Justin sem gondolt Iggyre, aki mintha csupán egy régen látott film szereplője lenne, sem a focimeccsekre, a rá váró házifeladatokra vagy apja elvárásaira. Csak Demi arcát látta maga előtt és közben úgy érezte, szíve új életre kel. A néhány héttel korábbi kilátástalanság máris egy rossz emlékké módosult. Reménykedni kezdett abban, hogy talán mégis lehet még boldog.

- Annyira gyönyörű vagy. Mint egy hercegnő valami hülye meséből... - mondta homlokát ráncolva.

A lány arca egyre élénkebb színűvé vált, miközben elmosolyodott.

- Te meg akkor olyan vagy, mint a herceg fehér paripán. Csak annyi a különbség, hogy neked motorod van.

- Ez már egy modernizált változat - vigyorodott el Justin, majd felült és Demi fölé hajolt, hogy kisöpörjön egy kósza tincset a lány szemeiből, aztán megcsókolja őt.

Shawn bizonytalanul nyomta meg a csengőt, aztán csuklójára húzta kabátja ujját és várakozott. Örült, amikor üzenetet kapott Iggytől, amiben a lány áthívta őt magához, de nem volt biztos abban, hogy képes-e elviselni a társaságot. Egyedül és emberek között sem érezte jól magát. Mindegy, mit csinált és kivel volt, a mellkasában keletkezett üresség egyre csak nőtt és magába szippantott minden reményt. Amikor azonban anyja James társaságában ért haza, úgy döntött, inkább útnak indul.

Iggy nyitott ajtót és gondolkodás nélkül magához ölelte a fiút, amint megpillantotta őt.

Shawnt még mindig különös, ismeretlen érzés fogta el, ha valaki átölelte. Nem volt hozzászokva az ilyen fajta intimitáshoz. Minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt ideje gondolkodni. Nem akart még gyengébbnek tűnni annál, amilyennek érezte magát. Nem akarta kimutatni, mit érez, de mielőtt megfékezhette volna könnyeit, hangosan a lány illatos, puha hajába zokogott és úgy ölelte őt két karjával, mintha az utolsó cérnaszálba kapaszkodna.

Iggy a hátát simogatva csitította őt.

- Egy pillanat és jövök! - Iggy besietett a táskájáért, aztán a még mindig könnyes Shawn értetlen tekintetétől kísérve elindult autójához. - Gyere!

Mikor már a kocsiban ülve kihajtottak az útra, Iggy a fiú felé fordult.

- Elmegyünk a plázába és iszunk valamit a Starbucksban. Rendben? Jót fog tenni, ha kimozdulsz egy kicsit.

Sokáig nem esett több szó közöttük. A lány vidám dalokkal próbálta feldobni Shawn hangulatát, kevés sikerrel. Mikor leparkoltak a pláza előtt, komoly arccal a fiúra nézett és megérintette kézfejét.

- Nick megkapja majd a magáét, ne aggódj! Már ráállítottam a csajokat a nyomozásra. Valamit úgyis elő fogok ásni róla, amivel elvehetem a kedvét a további szemétkedéstől.

A kávézóba lépve többen is a szőke szépség után fordultak, amit ő kifejezetten élvezett. Shawnnal az oldalán, haját dobálva a pulthoz lépett, hogy kikérje a baristától a megszokott sütőtökös lattéját.

- Te mit kérsz? - fordult Shawnhoz, aki csendesen állt mellette immár száraz, de kipirosodott szemekkel.

- Semmit, köszi.

Iggy szemét forgatva felcsattant.

- Nem azért jöttünk el, hogy semmit ne kérj! Válassz!

A fiú néhány másodpercig magában töprengett, aztán végül kinyögte. - Akkor jó lesz az nekem is, amit te kértél.

Iggy visszafordult a pulthoz és csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal nem Harry, hanem egy alacsony, széles orrú fiú fogja kiszolgálni őt.

Kezükben lattéjukkal elindultak az egyik üres asztal felé, amikor Iggy tekintete megakadt a sarokban turbékoló szerelmespáron. Harry épp egy barna hajú lánnyal csókolózott, a göndör fürtök pedig nagyon emlékeztették őt valakire. Közelebb lépett az asztalukhoz és tágra nyílt szemekkel megzavarta a szoros ölelésbe forrt csókcsatát.

- Charli?!

A lány összerezzent és egy szempillantás alatt elhúzódott Harrytől. Ijedten pislogott fel barátnőjére és úgy tűnt, legszívesebben a föld alá süllyedne.

- Iggy! Mit keresel itt? - hebegte.

- Kávézom, mi mást csinálnék? Veled ellentétben... Mi ez az egész?! - csattant fel homlokát ráncolva, számonkérő hangon.

- Semmi, csak...

- Együtt vagyunk, Charli nem mondta? - csodálkozott Harry.

Iggy úgy érezte, menten elborul az agya. Nagy levegőt vett és lassan kifújta, mielőtt megszólalt. Nem akart jelenetet rendezni.

- Mióta...?

- Csak néhány napja - sietett leszögezni megszeppent barátnője.

- És én erről miért nem tudok?! Azt hittem, barátnők vagyunk, de te csak titkolózol!

- Ne haragudj, el akartam mondani... csak féltem, mit szólsz!

Charli borzalmasan érezte magát. Mindig jó barátnője volt Iggynek és bántotta, hogy titkolóznia kellett a lány előtt.

- Ha tehetném, másképp csinálnám... - bizonygatta, de Iggy felemelt tenyerével egy csapásra beléfojtotta a szót.

- Ha most nem buksz le, még mindig nem tudnék róla! Te áruló... - azzal dühösen hátravetette a haját és sarkon fordult. Shawn bizonytalanul a nyomába szegődött, Charli pedig felpattant, hogy utánuk siessen. Az egyik étkezde előtt sikerült utolérnie őket.

- Iggy, kérlek várj!

A lány először úgy döntött, tovább halad, mintha nem is hallaná őt, de végül megperdült cipője sarkán és Charlira meredt. Túlságosan ingerült volt ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot.

- Tudod, mi zavar leginkább?! Az, hogy hagytad, hadd beszéljek neked róla és arról, hogy talán megpróbálom vele! Csak el kellett volna mondanod, hogy kavartok, de te helyette próbáltál lebeszélni róla, csak hogy a tiéd lehessen! Tudod, mennyire hülyén érzem most magam?! Utálom a hazugságokat! Mióta Justin megcsalt, nehezebben bízom meg az emberekben, pedig előtte sem ment könnyen. Ha valóban a barátnőm vagy, ez az egész nem így történik!

- Én a barátnőd vagyok! - jelentette ki megmásíthatatlanul, könnyes szemekkel Charli, miközben az arra járók türelmetlenül kerülgették bizonytalanul ácsorgó alakját.

- Talán újra kellene fogalmaznod magadban, milyen is egy barátnő. Jobb, ha vissza mész a pasidhoz, akiről senki sem tud! Mi most megyünk.

Iggy elfordult a lánytól és hezitálás nélkül tovább indult. Shawn sajnálkozva nézett Charlira, mielőtt követte volna a szőkeséget.

Logan épp kilépett a fürdő ajtaján és gondolataiba merülve megindult szekrényéhez, amikor ágyára pillantva felocsúdott mélázásából és ijedten hátraugrott. Tyler feküdt ott és nem viselt mást, csupán egy kék alsónadrágot.

- Mi a faszt keresel itt?! És miért öltöztél le? - csattant fel ingerülten Logan, miközben összefogta derekán törülközőjét, hogy az még véletlenül se eshessen le.

- Tudom, hogy tetszem neked. Lehet, hogy azt hiszed, szereted Dylant, mint barátot, de az az igazság, hogy csak szánalomból vagy vele. Sajnálod őt és boldoggá akarod tenni. De nem kell ezt csinálnod! Vagy ha már muszáj, akkor nyugodtan kiélvezhetsz engem is mellette, persze csak titokban. Dylannek nem kell tudnia.

- Te beteg vagy - csóválta a fejét döbbenten Logan. - Öltözz fel és húzz innen!

Tyler felállt az ágyról és megindult a fiú felé, mire az egészen a szekrényéig hátrált. Ruha nélkül védtelennek érezte magát és zavarta, ahogy Tyler árgus tekintettel szemügyre veszi minden fedetlen porcikáját.

- Dylan nem fog veled lefeküdni, valószínűleg nagyon hosszú ideig. Mi rossz van abban, ha én kielégítem addig is a szükségleteid? Végülis te is pasiból vagy. Engem használhatsz, amire csak akarsz!

- Neked orvosra van szükséged. Ha nem mész el, hívom a rendőrséget! - Logan tekintetével telefonja után kutatva körülnézett, mire Tyler elmosolyodott és felé nyújtotta a készüléket.

- Ezt keresed? Végig néztem a képeket, amiket Dylannel egymásnak küldözgettek lefekvés előtt. Még csak egy félmeztelen kép sincs közöttük. Ilyen prűdek vagytok vagy csak igazam van és nem is érdekel téged Dylan úgy, mint pasi?

A fiú vészesen közel került Loganhez, aki a szekrény ajtajának préselődve levegő után kapkodott. Félt attól, hogy Tyler ismét hozzáér akarata ellenére. Ökölbe szorított kézzel felkészült arra, hogy megvédje magát, de a fiú végül váratlanul a nyakába vetette magát és átölelte őt. Irtózott az érzéstől, ahogy meztelen felsőtestük egymáshoz tapad. Szinte ugyanabban a másodpercben ellökte magától Tylert, aki csalódottan nézett vissza rá.

- Miért nem engeded, hogy boldoggá tegyelek? Esküszöm, hogy nem mondom el Dylannek! Kérlek... szükségem van rád!

- Azzal teszel boldoggá, ha most elmész! - jelentette ki Logan eltökélten és az ajtó felé bökött.

- Jó, de vissza fogok jönni, ha végre kitisztult a fejed. Látom, eléggé összezavarodtál. De nem maradhatsz Dylannel örökké csak sajnálatból. Magadra is gondolnod kell. A suliban találkozunk holnap - búcsúzott Tyler, miközben felöltözött, aztán az ajtóból még egyszer vissza fordult. - Iszonyat jól nézel ki... annyira szexi vagy. Biztos, hogy ne szopjalak le? - kérdezte reménykedve felcsillanó szemekkel.

- Biztos! És most menj! - dörrent rá Logan, majd fellélegezve leült ágya szélére és tenyerébe temette arcát, miután a fiú eltűnt az ajtó mögött.

Luke és Taylor a fiú szobájában feküdtek egymásba bújva és egy Metallica albumot hallgattak, amikor megütötte fülüket a földszintről érkező ordítozás.

- Ezt nem hiszem el - szorította füleire két tenyerét Luke ingerülten. - Kértem őket, hogy legalább addig fogják vissza magukat, míg itt vagy...

- Ne törődj velük, édes! Próbáld kizárni őket a fejedből. Csak a zenére összpontosíts és rám - mosolygott rá Taylor, majd közelebb hajolt hozzá és finoman az alsó ajkába harapott.

Luke próbált a zene dallamára koncentrálni, miközben a mellette fekvő lány fekete, szűk ruhába bújtatott testét szemlélte. Hosszú haja szétterült arca körül a párnán, akár egy polip karjai a víz alatt. A fiú képtelen volt betelni látványának szépségével. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ez a valóság, Taylor tényleg az övé. Hozzá tartozik, senki máshoz. Bármilyen rossz is volt a családi helyzete, a lány jelenléte erőt adott neki.

- Szeretlek - suttogta sóvárgó tekintettel, mire a lány füstösre sminkelt, kék szemeivel merően arcába nézett és elmosolyodott.

- Én is szeretlek, kibaszottul.

A földszintről érkező veszekedés foszlányai azonban egyre csak hangosabban kúsztak a fülükbe, akár egy zsákmányára vadászó kígyó.

Luke felpattant az ágyról és türelmét vesztve feltépte szobája ajtaját, majd végig csörtetett a lépcsőkön. Szülei a nappaliban álltak néhány méterre egymástól és eszüket vesztve ordítoztak.

- Nem bírlak elviselni tovább! - visította anyja, majd felkapott egy vázát a dohányzóasztalról és a férfi felé hajította. Az sikeresen kitért az útjából, így a porcelán a kandalló feletti falon tört darabjaira.

- Fejezzétek már be! - csattant fel Luke haragosan, mire mindketten csodálkozva felé fordultak. A nagy vitában észre sem vették, hogy ott van.

- Fiam, de hát...

- Nem érdekel! Mindennap ezt csináljátok! Nem tudok tanulni, semmit nem tudok csinálni! Annyit kértem, hogy amíg a barátnőm itt van, hagyjátok abba, de ti csak lejáratjátok magatokat előtte is! Mostantól minden napunk ebből áll majd?! Ránk miért nem vagytok tekintettel? Ha ennyire nem megy, váljatok el! Még az is jobb lenne, mint ez az állandó ordítozás!

- Ne haragudj, fiam... - szólt szégyenkezve apja.

Anyja közben leroskadt a kanapéra és egy zsebkendőbe temette arcát.

A lépcső tetején megjelent Luke kishúga kisírt szemekkel. Mindhárman felé fordultak, de a kislány nem szólalt meg. Csupán merően nézte őket könnyei függönyén át.

Taylor a háta mögé lépett és átölelte őt, majd megfogta a kezét és a szobájába kísérte.

- Látjátok?! Ezt teszitek a saját gyereketekkel! Ha rám nem is vagytok tekintettel, legalább rá lehetnétek! Ő még kicsi és ez az egész maradandó nyomot hagyhat benne. Lelki nyomorékot akartok belőle csinálni?! - harsogta és választ sem várva felrohant a lépcsőn, hogy csatlakozzon a húgához és Taylorhoz.

Szülei némán összenéztek, de egyikük sem szólt egy szót sem. A férfi méltatlankodva a bejárati ajtó felé indult, a nő pedig továbbra is a zsebkendőjébe zokogott.

Kaya épp a szüleivel vacsorázott. Már a csokoládé szirupos palacsintánál tartottak, amikor kopaszodó apja felé fordult.

- Amikor reggel kiraktalak az iskolánál, láttam két fiút, akik kézen fogva sétáltak mögötted. Ismered őket? - kérdezte, nem leplezve megbotránkozását.

- Igen, apu. Ismerem őket. Ők Logan és Dylan, az osztálytársaim. Nagyon kedvesek - felelt Kaya érintetlen palacsintáját bámulva.

- Kedvesek?! Lányom, a homoszexuálisok bűnös lelkek! - háborgott a férfi. - El fognak kárhozni, számukra a Mennyország kapuja zárva marad, méghozzá örökre. Az ördög ivadékai!

Kaya letette villáját és tekintetét elszántan apja arcába fúrta. Soha nem volt semmiről önálló véleménye, mindenben követte szülei eszméit és soha nem kérdőjelezte meg semmivel kapcsolatban az álláspontjukat. Most viszont képtelen volt helyeselni a hallottakra. Tudta, hogy a szóbanforgó fiúk jó emberek és soha nem volt hozzá egyetlen rossz szavuk sem.

- Ez nem igaz! Ők nem bűnösök. Mindig rendesek velem, sosem bántottak! Nem úgy, mint a legtöbb heteroszexuális fiú és lány, akik semmibe vesznek, mintha nem is léteznék! Mi rossz van abban, ha két ember igazán szereti egymást? A szerelem szent dolog, és mindenkinek egyenlő joga van hozzá!

- De nem egy másik férfival, leányom! - nézett rá az anyja dülledt szemekkel. - Ez szentségtelenség! Visszataszító.

Kaya dühösen hátra tolta székét és felpattant az aszaltól. Az adrenalin száguldozott az ereiben, mellkasa hullámzott az izgalomtól, miközben hitetlenkedve a szüleire meredt. Soha semmiben nem szegült ellent nekik, de nem bírta tovább elviselni képmutatásukat. Elszörnyedt, ha arra gondolt, nem is olyan rég még ő is úgy gondolkodott, ahogy az ebédlőben tartózkodók.

- Az a visszataszító, ahogy a többiek viselkednek velük az iskolában! Az egyik fiút ma megdobálta tojással egy egész osztály, csak mert meleg!

- Jól tették! - helyeselt elégedetten apja, mire még inkább feldühödött.

- Valóban? És ha valaki épp ezért lesz öngyilkos? Mert így bánnak egymással az emberek?

- Az öngyilkosság szintén elfogadhatatlan bűn. Bár nekik egyre megy, ígyis-úgyis a Pokolra jutnak - vont vállat a palacsintájára épp szirupot kenő nő, mire Kaya ingerülten az asztalra csapott.

- És az olyanok, akikben semmi együttérzés nincs, mint például bennetek? Az olyanok talán a Mennybe kerülnek?! Nektek bérelt helyetek van, akárhogy is bántok másokkal, csak mert templomba jártok és imádkoztok?! Hogyan gonoszkodhatnak az emberek Istennel takarózva? Milyen hit ez? Vannak, akik Isten nevében ölnek! Amikor elítélitek a melegeket, hol van az "Isten szemében minden ember egyenlő" mottó? Ha mindenki egyenlő lenne, nem szabadna kirekeszteni másokat csak azért, mert nem tetszik, kibe szerelmesek! Ítéljétek el a gyilkosokat meg az erőszaktevőket! Az osztálytársaimat, akik megkeserítik mások életét nap, mint nap! De nem azokat, akik semmit sem ártanak másoknak! - mondta szenvedélyesen Kaya, aztán az ajtó felé indult. - Elment az étvágyam!

- Talán azok a fiúk beszélték tele a fejed? Mi történt veled? Rád sem ismerek. Megijesztesz! - nézett utána döbbenten édesapja.

Kaya az ajtóból még utoljára visszafordult, mielőtt kiviharzott volna a helyiségből.

- Mit csinálnátok, ha én is meleg lennék?! Kitagadnátok? Azt mondanátok nekem is, hogy a Pokolra jutok, ha nem változom meg?! Nem tehetném be a lábam a templomba? Ez nem olyan dolog, amiről az ember dönthet! Fogjátok fel végre!

Szülei ijedten összenéztek és a fejüket csóválták. Attól tartottak, lányukat megszállta a gonosz. Rettegtek, vajon mi lesz, ha letér a helyes útról és elfordul Istentől.

Kaya azonban elégedetten igyekezett felfelé a lépcsőn. Büszke volt magára, amiért öntudatra ébredt és életében először hangot adott saját igazának. Úgy érezte ezzel sokkal több jót cselekedett, mint egy esti imával.

Shawn kedvtelenül lépett be a kopottas ajtón. Otthonában érezte leginkább otthontalannak magát. Csupán egy ámokfutó volt, aki bárhol is legyen, a boldogság úgy kerüli őt, mint nap az éjsötét égboltot. Már az előszobából hallotta, hogy James ismét náluk tartózkodik. Mikor meglátta őt, a férfi izgatottan elmosolyodott. Szemmel láthatóan nem volt már józan, ahogy Deborah sem. Mindketten nevetgéltek üres poharuk felett és a férfi telefonját bámulták.

- Gyere, igyál meg valamit! - James hívogatón intett Shawnnak, de a fiú a szobája felé indult és eltűnt ajtaja mögött. Nem vágyott társaságra és alkoholt sem akart fogyasztani. Ledobta táskáját és az ágy szélére ült, amikor anyja udvarlója megjelent az ajtóban.

- Legutóbb mondtam, hogy legközelebb már nem úszod meg - mosolygott a férfi, miközben közelebb lépett hozzá, majd leült mellé, egészen közel. Combja Shawn combjához ért; a fiú hallotta felgyorsult lélegzetvételét és magán érezte átható tekintetét.

- Nem szeretnék inni. Nekem holnap iskola.

- Ne legyél már ilyen ünneprontó! Gyere, legalább egy pohárral igyál meg! Attól nem lesz semmi bajod - bíztatta mosolyogva James és tenyerét Shawn combjára tette. Az ijedten távolabb húzódott és konokul ismételte.

- Nem szeretnék inni!

James közelebb csúszott hozzá és finoman átkarolta őt hátulról.

- Akkor mit szeretnél?

- Egyedül lenni. Leckét kell írnom - jelentette ki Shawn és felállt az ágyról. A férfi érintésétől borsódzott a háta és félelem járta át minden porcikáját.

James csalódottan szintén felállt és lassan megindult a fiú felé. Az hátrálni kezdett egészen addig, míg a falnak nem préselődött. Közelről néztek egymás szemébe, miközben félénken összehúzta magát.

- Annyira kívánlak...

A következő pillanatban érezte, hogy a férfi egy agresszív mozdulattal a fenekébe markol. Ijedten eltolta magától Jamest és gondolkodás nélkül kirohant a szobából. Meg sem állt addig, míg maga mögött nem hagyta a panellakás ajtaját. Kénytelen volt kiszellőztetni a fejét és semmiképp sem akart egy fedél alatt maradni anyja perverz udvarlójával. Mit akar tőle a férfi, ha közben Deborah-nak udvarol?! Hiszen ő még kiskorú, ráadásul James akár az apja is lehetne. Újra és újra felsejlett benne a szobájában lejátszódó jelenet, amitől csak egyre rémültebbé és zaklatottabbá vált. Zsebredugott kézzel járta az utakat és mélyen magába szippantotta a hűs, éjszakai levegőt, hogy megpróbáljon úrrá lenni kétségbeesésén. Soha többé nem akarta látni a férfit. Még a puszta pillantásától is irtózott.

Dylan az ágyában feküdt Logant ölelve és a fiú szuszogását hallgatta. Ez a hang nyugtatóbb volt számára bármilyen zene dallamánál. Ha együtt voltak, olyan béke honolt lelkében, amilyet soha máskor nem érzett még. A falak leomlottak, az ég kitisztult, a szíve viszont kétszeres sebességgel vert Logan testéhez simulva.

- Annyira szeretlek, hogy már fáj... Sosem fogok rájönni, mivel érdemeltelek ki, de örökké hálás leszek érte - suttogta, bár tudta, hogy a mellette fekvő fiú mélyen alszik.

Tisztában volt azzal, hogy nélküle szürke lenne szívének kertje; csupán csupasz, lombtalan fák és virágtalan virágok maradnának. Varjak köröznének a színtelen, kietlen semmi fölött. Mégközelebb csúszott Loganhez és szorosabban ölelte őt, arcát a vállába fúrta és magába szívta az illatát. A fiú haja az arcát csiklandozta, miközben boldogan elmosolyodott és apró csókot nyomott a homlokára.

Logan lassan kinyitotta a szemét és Dylanhez fordult. Egészen közelről néztek egymás szemeibe, mielőtt ajkuk összeért volna. Testük egymásba fonódott, ujjaikkal a másik hajába túrtak és abban a pillanatban mindketten ugyanarra gondoltak: hogy soha ne múljon el.

Mindeközben Iggy a másik szobában ült szépítkezőasztala előtt és próbált tükörképére koncentrálni, hogy nyugodt maradjon. Ariana az ágyon ülve rajzolgatott, de másik két barátnőjük hiánya szellemként lebegett a szobában. Sosem fordult még elő hasonló korábban. Mindig négyen voltak és Iggy nem gondolta volna, hogy ez a szám egyszer majd a felére csökken. Tudta, hogy Nina hiányának mi az oka, de Charlin még mindig képtelen volt túltennie magát. Talán csak ő fújta fel túlságosan is a dolgot? Hiányzott neki a lány, de az hazudott és titkolózott előtte. Hirtelen képmutatónak érezte magát, hiszen amikor Logan tetszett neki, ő is ugyanígy viselkedett. Ő sem avatta be barátnőit titkába, és nyugodt szívvel hazudott volna, ha szükséges. Úgy érezte, túlságosan keményen bánt Charlival. Valószínűleg azért is, mert nehezen sikerült megemésztenie, hogy Harrynek igazából nem ő, hanem a barátnője kellett. Talán félreértette a fiú pillantásait, a jeleket, melyeket minden bizonnyal rosszul értelmezett. Nem, mintha különösebb érzéseket táplált volna Harry iránt.

Azok után, hogy évekig volt reménytelenül szerelmes Dylanbe, Charli megérdemli már, hogy boldog legyen és valaki igazán szeresse.

Iggy elhatározta, hogy másnap beszél majd a lánnyal. Ettől aztán jobb kedve lett és a csendesen koncentráló Arianához fordult. Mikor meglátta, min ügyködik a lány, ingerülten felcsattant.

- Ha megint farkakat rajzolsz, haza küldelek!

Ariana megszeppenten becsukta füzetét és háravetette haját a válla fölött. Egyáltalán nem akart hazamenni.

- Ne küldj! Jó leszek, ígérem!

Iggy lemondóan sóhajtott. Meglepődött, mikor tudatosult benne, hogy hiányzik neki Shawn, pedig nem sokkal korábban váltak el egymástól. A fiúval mindig találtak közös témát és sosem unatkoztak.

- Fonjuk be egymás haját és hallgassunk egy kis Beyoncét! Annyira unatkozom - mondta végül.

Épp végeztek, amikor megcsörrent a mobilja. A kijelzőn Shawn neve szerepelt. Kíváncsian fogadta a hívást, miközben halszálka fonását csavargatta ujjai köré.

- Szia, mizu?

- Tudom, hogy már elmúlt kilenc, de átmehetek, ha otthon vagy? Nem akarok zavarni...

A fiú összehúzta magán pulcsiját és fogát vacogtatva állt az egyik jobb napokat is megélt buszmegállóban. Olyan gyorsan rohant el otthonról, hogy a kabátját is ott hagyta. A hűvös, éjszakai szél egészen a csontjáig hatolt.

- Persze, gyere csak! Hol vagy? Elugrom érted.

- Köszönöm, de nem kell, már itt a busz.

- Akkor várlak. Cupp!

Logan elbúcsúzott Dylantől és haza indult. A búcsú nehéz volt, de már várta a reggelt, hogy ismét láthassa a fiút.

Otthon aztán a szokásos látvány fogadta: Robert a nappali kanapéján terpeszkedett, miközben a televízión focimeccs bömbölt. Logan szóra sem méltatta a férfit. Helyette egyenesen az emeletre indult, ahol Jean utána szólt a fürdőből.

- Behoznád nekem az éjszakai arckrémem? Az éjjeliszekrényem fiókjában van - dugta ki fejét az ajtón a törülközőbe bugyolált hajú nő, mire fia bólintott és a hálószobába igyekezett. Az éjjeliszekrény fiókját kihúzva még a szíve is kihagyott egy dobbanást. Ijedten hátraugrott és elszörnyedve meredt a fiókban heverő maszkra. Úgy érezte szédülni kezd. Forgott vele a szoba, képtelen volt felfogni, amit lát. Jean lenne a sikoly-jelmezes alak? Nem, az lehetetlen, gondolta. De akkor mit keres a maszk a nő fiókjában? Mellkasára szorított kézzel próbált megnyugodni, mikor megjelent az ajtóban köntösbe bújtatott, méltatlankodó anyja.

- Mi tart ennyi ideig? Nem találod?

Logan lassan megfordult és a magasba emelte a fehér maszkot.

- Ez mit keres a fiókodban?!

Jean értetlenül pislogva nézett vissza rá.

- Az én fiókomban? Reggel még nem volt ott. Mit kezdenék egy hülye halloween-i maszkkal? Én már kinőttem a tréfákból.

A fiú azonban türelmetlenül, hitetlenkedve csóválta a fejét. Próbált úrrá lenni reszkető végtagjain, miközben megszólalt.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes vagy... A Halloween bulin rálőttél Dylanre! Aztán megtámadtad a szálloda előtt is, miközben mindkét alkalommal ezt a maszkot viselted! Hogy tehetted?! Hát ennyire nem tudsz engem elfogadni? Képes lennél megölni a barátomat? Azt hiszed, attól megváltoznék? Hogy "normális" lennék? Olyan messzire képes lennél elmenni ezért, hogy még embert is ölnél? Ráadásul azt, akit szeretek... Az anyám vagy! Hogy tudnál ekkora fájdalmat okozni nekem?! - tette fel egymás után a megannyi kérdést, miközben könnyei kicsordultak és türelmetlenül végigfolytak az arcán.

Logan